Puskás Laci 1 éves lett

2020. május 31. Ez a dátumot valószínűleg sohasem fogom elfelejteni. Ez a másik szülinapom. Amikor egy - látszólag - ártatlan élménylövészet, majdnem teljesen megváltoztatta az életemet, vagy akár véget is vethetett volna neki. De szerencsére egyik sem következett be. Nem változott meg az életem (legalábbis nem emiatt), és úgy tűnik, nem is vetett neki véget. Azóta is, mikor eszembe jut a baleset, akkor elgondolkodok: baromi nagy szerencsétlenség, hogy épp velem történt, vagy baromi nagy szerencse, hogy nem máshova csapódott be a zárdugattyú. Ez kicsit olyan, hogy félig tele, vagy félig üres a pohár. 

Az biztos, hogy a mondás, mi szerint "Ami nem öl meg, az megerősít", az nálam teljesen igaz. Valahogy azóta - legalábbis fejben - erősebbnek érzem magam. Először akkor vettem ezt észre, amikor feleségem, Ági a terhessége alatt brutálisan el kezdett vérezni. Természetesen ő nagyon megijedt, segítségért kiáltott. És én segítettem. Végig sikerült megőrizni a hidegvéremet, sőt meg is nyugtatni őt, és szerencsére nem lett probléma. Ez később - sajnos - többször előfordult, és minden alkalommal nagyon higgadtan kezeltem.

Amit szintén változásnak érzek, hogy valahogy sokkal jobban bízok és tisztelem az egészségügyben dolgozókat. Az intenzív osztályos "kirándulásom" nem tartozik életem legszebb néhány napja közé - ahogy ezt anno le is írtam -, de ennek is érzem a pozitív hatását. Amikor fiam, Martin idén márciusban jóval idő előtt megszületett, és közölték, hogy légzési nehézségei vannak, ezért koraszülött intenzívre (PIC) kerül, egyáltalán nem lepődtem meg, nem estem kétségbe. Bíztam benne, hogy ott biztosan a legjobb szakemberek, és 24 órás megfigyelés alá kerül, így lesz a legjobb esélye, hogy átvészelje ezt az időszakot. Ha nem lett volna az én intenzíves látogatásom, a koraszülött intenzív csipogó-villogó világa biztosan nagyon megrémísztett volna. De így nem volt teljesen idegen világ az inkubátorok között. Persze fura volt ezt a kis törékeny emberkét úgy látni, hogy orrából, szájából csövek lógnak ki, de mégsem éreztem félelmet. Tudtam, hogy ez azért kell, hogy minél előbb rendbe jöjjön. És szerencsére így is lett.

Ha már az egészségügyről írok, akkor fontosnak tartom megemlíteni az orvost név szerint is, aki anno műtött, és megmentette az életemet, majd utána kb. fél évig jártam hozzá kontrollra. Dr. Tibay Györgyről van szó. Elég sokszor megvizsgált, de nem volt olyan alkalom, hogy ne említette volna meg - viccesen persze - hogy megmentette az életemet, és hogy órákon keresztül szedegette a tüdőmről a pulóverem darabkáit. Azt éreztem, hogy bár neki napi rutin hasonló műtéteket csinálni, mégis az én esetem valahogy különleges volt számára is. Fogalmam sincs, mennyi páciense lehet heti/havi szinten, de még a fél éves kontrollra érkezésemkor is egyből vágta, hogy ki vagyok. És elsütötte a szokásos poénját: "Na, Gyimesi úr, idén karácsonyra milyen élményt kap feleségétől?". Másik kedvenc témája - a "megmentettem az életét" és a "karácsonyi élmény" poénokon kivül - a sebem: szerinte nagyon menő, és egyszer még azt is kimondta, hogy ő is szívesen viselne magán egy ilyet, mert ezzel "nagyon jól lehet majd csajozni a strandon". Eleinte viccelődött, hogy tetováltassak rá valami menőt, de aztán mindig oda lyukadt ki, hogy nem, mégsem, így lesz a legjobb. Mondjam azt, hogy valami háborús sérülés, és egy mesterlövész puska felrobbant előttem. Végülis, a fele igaz. :-)

A dokin, és persze a többi egészségügyi dolgozón kívül nagyon sok embernek tartozok még hálával. Már az is nagyon jól esett, hogy rokonok, barátok, kollegák, távoli ismerősök is megkerestek és érdeklődtek a hogylétemről. De sokan ennél tovább mentek, és tanácsokkal, vagy egyéb segítséggel próbáltak segíteni. Meglepő volt érezni ezt a sok érdeklődést, és szeretetet. Szóval ezúton is, újra: KÖSZÖNÖM!

Aki követte a blogomat, vagy valamennyire képben volt a balesettel, az általában a szokásos "Hogy vagy..." kérdés után viszonylag gyorsan megkérdezte azt is, hogy "...és mi van a nyomozással". Általában erre a kérdésre nem válaszoltam, vagy csak annyit mondtam, hogy zajlik a nyomozás. Ez most éppen nem igaz. Ugyanis már 2 alkalommal is lezárták a nyomozást, "mivel a rendelkezésre álló adatok, illetve bizonyítási eszközök alapján nem állapítható meg büncselekmény elkövetése". Ezt lefordítva az én egyszerű nyelvemre: ÍJB, vagyis Így Jártál B@zdmeg.

Egy kicsit bővebben kifejtve. A fegyvert megvizsgálták igazságügyi szakértők, és egyértelműen kimondták, hogy töltés közben robbant fel, méghozzá az ütőszeg környékén összegyűlt szennyeződések miatt. (Ennél jóval bonyolultabb a dolog, de most egyszerűsítek) Egy laikus - mint én - ebből azt gondolná, hogy akkor valaki hibázott, nem tartotta rendesen karban a fegyvert, összegyűlt a kosz, ezért robbant fel, én pedig ezért sérültem meg. Igen ám, de itt jön az egészben a csavar. A lőtéren dolgozó lövészetvezetők a rendszeres karbantartás során nem jogosultak, nincs is szakmai képesítésük, hogy olyan alaposan szétszedjék a fegyvert, hogy az ütőszeg környéki koszt eltávolítsák, és az esetleges hibát itt észrevegyék. A fegyver komolyabb bevizsgálása - a gyártó előírása alapján - 10 évente esedékes, utoljára 2012-ben volt. De ez a bevizsgálás sem egy teljes körű vizsgálat, szóval ott sem fedezték volna fel ezt a szennyeződést. Egy ilyen problémát csak a gyártó, vagy egy speciálisan felszerelt műhely lett volna képes észrevenni. Erre viszont nincsen semmilyen jogszabályi kötelezettség Magyarországon, idézem: "Jelen esetben, jogi norma nem szabályozza a polgári lőtereken használt fegyverek karbantartásának gyakoriságát, módját, dokumentálását." És ha nincs szabály, akkor amit be kell tartani, akkor nincs is kit megbüntetni a nem létező szabály nem betartása miatt. Sakk-Matt. ÍJB.

Azért ha a pirossal kiemelt idézetet alaposan értelmezitek, majd rákerestek a Google-ban az "élménylövészet " szóra, akkor a kettő együtt elég ijesztő. Ugyanis tele van az internet akár már pár ezer forintért is elérhető "élményekkel". Hány barátnő, barát, apuka, anyuka, nagymama stb. vásárol jóhiszeműen ilyen "élményt" a párjának, barátjának, gyerekének, unokájának? És fogalma sincs, hogy ha velük valami történik a lövészet során, akkor mindenki szétteszi a kezét, és ÍJB, hiszen jogi norma nem szabályoz semmit. Szerintem ez nagyon nem kerek. Szerintem ezt sokkal komolyabban kellene venni. Ha valaki saját fegyverrel jár ki egy lőtérre gyakorolni, akkor ő valószínűleg képben van a fegyvere karbantartási igényével, és mindent megtesz - vagy maga, vagy speciális műhelyben - hogy ne történjen vele baleset. De egy lőtéren, ahol akár több száz, különböző fegyver van "kölcsönözhető" formában, ott ez - lásd az én esetemet - nincs így.

És most hogyan tovább? Természetesen nem hagyjuk annyiban. Egyrészt jó lenne ezt az egészet lezárni, és valamennyire elfelejteni. De közben rohadtul b@ssza a csőröm, hogy ez történt velem, és senki sem hibás, semmilyen következménye nincs. Az igazságérzetem baromira nem tudja ezt elfogadni, ezért a lehetséges eszközökkel küzdünk tovább.

Szerencsére az energiáim nagy része mostanában Martin fiamra koncetrálódik, így ez valamennyire megnyugtat. Ott is szoktak balesetek lenni, de max annyi, hogy lef@ssa a ruhámat, vagy lepisil. :-D

Puskás Lászlóné, avagy a történet másik szemszögből

Képzeld el, hogy életed párja balesetet szenved.

Ott vagy a helyszínen, amikor történik, de valójában nem látod. Arra eszmélsz, hogy vérzik és jajveszékel és az agyadat elönti a pánik.

Orvost! orvost! Úristen! Mi történik?! Hívjanak mentőt! Úristeeen!
Vérzik, mindjárt elájul, mi a fene történt?

Nyugodj meg, lélegezz, ez nem történhet meg, nem lehet! Miért pont ő? Hol van már a mentő?

Valaki azonnal odaugrik, lefekteti a földre és nyugtatja. Közben mindenkit utasít, hogy hozzák az elsősegély táskát és tereljenek ki mindenkit. Rám szól, hogy ne nyúljak a sérülthöz. Beszél hozzá, Jaffa magánál van, lélegzik. Elkezdik levágni róla a pulóvert. Ez az utolsó momentum, amit látok, mert kizavarnak.

Leültetnek egy padra. Valaki más odajön hozzám. Nyugtatni próbál és elmagyarázni, mi történik éppen most.

Remegek mint a kocsonya a sokktól. Fel sem fogom, mi történt. Teljesen kétségbe vagyok esve. Oda jönnek, nyugtatnak. Hoznak vizet. Sokat kell inni.

Közben odajön valaki hozzám Jaffa véres órájával. "Ez vízálló?" - kérdezi. "Kicsit igen." - habogva válaszolom. Átadják leöblítve, a kocsikulccsal együtt.

Bekísérnek egy helyiségbe, ahol meleg van. Belép egy rendőrnő, közömbös arccal felveszi az adataimat és kérdezget. Nem tudok sokat mondani. Nem láttam a balesetet.

Felmelegszem. Ki akarok menni. El akarok vele menni a kórházba, a mentővel. Ne hagyjanak itt! Hiába minden érvelés, nem mehetek vele, emiatt (is) teljesen össze vagyok törve. Még mindig remegek. Tele van a hely rendőrökkel, mindenkit kihallgatnak sorban.

Jaffa már a mentőautóban van. Ott állok az autó mellett, de semmit nem hallok, semmit sem látok. Miért várnak még? Hova viszik? A mentőautó lassan elindul.

Nekem maradnom kell, kihallgatnak. Vagy csak azért tartanak vissza, mert totál ki vagyok borulva, nem tudom. Reszketve, magamba roskadva várom, hogy mi lesz. Megiszom vagy 1,5 liter folyadékot, megint felmelegszem az épületben. Ismét kikérdeznek, most egy másik rendőr.

Hol van a holmija? A ruhája? A cipője? A helyszín része, nem adhatják oda. A bakancsát és az övet sikerült megmenteni, később eljuttatják.

Az eset után kb. 2 óra múlva magamhoz térek annyira, hogy autóba üljek és elmenjek a kórházhoz. Vonakodva engednek el. Beütöm a navigációba és irány a kórház.

Azóta sem tudom, hogy voltam rá képes odavezetni. Az autóban végig saját magam nyugtattam.

Odaérek, és kiderítem, már műtik.

A kihalt épületben várok, csak nem olyan pöpec a váróterem és nincs ügyfélközpontú tájékoztatás, mint az amerikai filmekben. Órák telnek el, a bizonytalanság teljesen megbénít. Életem leglassabb 4 órája. A doki még mindig nem jött ki a műtőből. A tehetetlenség gúzsba köt. A kihalt váróterem visszhangozza a gondolataimat.

Most tudatosul, hogy ebéd óta nem ettem semmit. Próbálok 2 szem kekszet lenyomni a torkomon.

23:23 - Jaffát kitolják a liftből, még nem ébredt fel. Megszakad a szívem, ahogy ott fekszik!
"10-es". Ennyit mond az altató orvos, miközben lélegezteti. Sikerül megállítani egy percre, váltunk néhány szót. Viszik át a másik épületbe. Mennék utána, de beszélnem kell az orvossal.

Majdnem éjfél. Végre jön a doki. Megmutatja a fényképeket a telefonján a műtét előtt. Te jó ég! 3,5 órás műtét és mekkora szerencse, hogy nem lett még nagyobb baj!

Némi megkönnyebbülés után jönnek a gondolatok: hogyan tovább, és az agyam ezerrel pörög, pedig éjfél is elmúlt. Az izgatottság és a tenni akarás gondolataival valahogy hazavezetek. Még sokáig nem alszom el, pedig iszonyú kimerült vagyok. Bízom benne, hogy reggel felébredek, és kiderül, hogy csak álmodtam az egész szörnyűséget...

Szük ez az új dzseki

Egy boldog pizsamás utas

Aki egy kis időt is töltött már "hagyományos" kórházban az tudja, hazatérni felemelő érzés. Főleg, amikor a vasárnap kora délelőttre „beígért” időpont helyett csak délután 5-kor kerül rá sor. De olyankor már nem számít, csak az ember legyen otthon. Ezért már az sem vártam meg, hogy Ági behozza az utcai ruhámat, úgy, ahogy voltam, pizsamában indultam haza.
 Az autóba - szigorúan csak az anyós ülésre - beülve jöttem rá, hogy van itt még egy kis bökkenő: 30 perc a budapesti utakon, ülve, bekapcsolt biztonsági övvel. Ilyenkor a hagyományos dolgok teljesen más megvilágosodásba kerülnek: egy fekvő rendőr, egy nagyobb csatornafedél, kátyú nagyon fájdalmas tud lenni. Egy jobbról kicsit nagyobb sebességgel bevágó piros kisautós pedig simán halálra tud rémiszteni.










Szerencsére a vasárnap késő délutáni forgalom enyhe volt, így viszonylag hamar hazaértünk. Leírhatatlan érzés volt belépni az otthonunkba, és beülni egy kád forró vízbe, majd hajat mosni – pontosabban mosatni. 😊A kád vízben ülve a szokásos, kellemes illatok 100x erővel érződtek. Olyan volt, mint amikor 2-3 átszállással, 10-14 óra repülés után megérkezel a tengerparti szállodába, és lepakolva a cuccokat csobbansz egyet a medencében.Az elmúlt 1 hét emlékei hiperűrsebességgel kezdtek megfakulni. A rossz érzések persze megmaradtak, de a lefolyón a mocsokkal együtt az emlékek is lefolytak.(Még jó, hogy van ez a blog. Jó 5let volt még a kórházban leírni mindent, tuti 10%-ot sem tudnék felidézni utólag)

45 nappal a baleset előtt (hátizsák = 8 kg)

Az otthoni, megszokott környezet a sok-sok előnye mellett egy valamire kegyetlenül rávilágít: nagyon könnyen összehasonlíthatóvá teszi a baleset előtti és utáni énemet. Ami korábban teljesen természetes volt, az most – még – lehetetlennek, elérhetetlennek tűnik. Pedig álmodoztam a kórházban, hogyha hazatérek, végre lesz időm sok mindenre. Időm az van, csak éppen fáj csinálni, vagy nincs energiám rá. És itt most nem a képen látható sportolásra gondolok. Egyszerű, hétköznapi dolgokra, mint iratokat, fotókat rendezgetni, ügyeket intézni a számítógép előtt ülve. Már az ülés is fáraszt, a gépelés, egér kezelés kimondottan fájdalmas. Átraktam bal oldalra az egeret, de így is árnyéka vagyok korábbi önmagamnak.

Operáció előtt, még bennem az alkatrész

Az első néhány nap ezzel kellett megtanulnom együtt élni. Tudom, örüljek, hogy csak ilyen problémáim vannak. Elnézve a képeket, amik a műtét előtt készültek, örülhetek,hogy egyáltalán élek, van kezem, lábam, stb. vagy hogy nem lett még komolyabb bajom. Mindenhonnan ez jön, és magamat is próbálom nyugtatni. De én ezt nem akartam, nem kerestem a bajt. Nem volt benne a pakliban, hogy ilyen sérüléseket szenvedekhetek egy „ártatlan” élménylövészeten, ez nem volt belekalkulálva
.A „varrónő” azt ígérte, hogy a varratok kiszedése után majd enged az „anyag”. Jobb lesz. Ezt elhiszem, érzem, napról napra jobb kicsivel. De mikor lesz olyan jó, mint az eredeti? Egy bőrdzsekiből tudnék venni egy másikat, de a testemből nem. (persze ha valakinek van ilyen kapcsolata, ne habozzon velem megosztani. 😊)

Sebhely is lehet szexi, megfelelő csomagolásban

Ha már a varrónő felmerült, beszéljünk a varrásról is. A kórházban nem jellemző, hogy minden sarkon tükör van. Vagy ha van is, akkor sem tudtam volna megnézni magam, hiszen állandóan be voltam kötözve. Így fogalmam sem volt, hogy hogyan néz ki a munkája. Igazából napokig azt sem tudtam, hogy pontosan hol kellett varrni, milyen mértékben sérült az „anyag”. Azt még informatikusként is összeraktam, hogy

• Biztos van egy nagyobb „luk”, ahol a puska darabja (ami azóta kiderült, 15 cm) behatolt a bordáim közé
• Biztos van másik 3 luk, mert 3 különböző helyről lógtak ki belőlem csövek

A kötözések alkalmával próbáltam mindig kérdezgetni, de általában orvosi válaszokat kaptam, abból nem értettem meg pontosan. Meg ugye, én vizuális típus vagyok. A nővérek, orvosok rohannak, mégsem kérhetem meg őket, hogy ugyan hozzanak már egy tükröt, vagy fotózzanak le. De mindenki azzal vigasztalt, ne izguljak, ez lesz a szexepilem. Hát jó, legyen.

Sokáig így képzeltem el minden varrot sebet

Az első, varrást is igénylő sebem a homlokom keletkezett. Még egyetem alatt az egyik kondigép megadta magát és fejbe csapott, beszakadt a bőröm, össze kellett varrni. Aztán 1-2 hónap alatt annyira eltűnt, hogy manapság nagyon kell keresgélnem, míg valami nyomát találok. Nekem azóta ez a referencia varrás. Persze azóta több, kisebb varráson is átestem, és akkor a dokik felvilágosítottak, hogy mindegyik máshogy gyógyul. Függ az ember korától, a seb helyétől, és még milliónyi másik dologtól.


Az itthoni környezetben történő első kötéscsere alkalmat adott rá, hogy megnézzem magam is, mi lett belőlem. Ági készített néhány fotót róla. És ekkor mindent megértettem: miért tartom olyan ferdén magam, miért fáj minden mozdulat. A puska alkatrész bementi sebe megvolt, a kulcscsontom alatt. A 3 cső nyílás is stimmel. De van egy kb. 15-20 centi hosszú varrat a jobb mellbimbómtól a hónom aljának a hátsó végéig. Na erre nem számítottam. Emiatt van olyan érzésem, mintha folyamatosan egy almát szorítanék a hónom alá, hogy ne essen ki. Az érintkezés, fájdalom enyhítése miatt felhúzom öntudatlanul a vállam, emiatt fáj és zsibbad a karom, a kezem, és kb. 10 percig bírok egy pozícióban maradni, aztán váltani kell. Az ápolónő szerint itt „nyitottak ki”, mint egy szardiniás dobozt, így fértek hozzá a sérült részekhez.
Szóval az a bizonyos dzseki azért lett olyan szűk, mert nem a "csak" varrás mentén szakadt.
De a műtét előtti képeket nézegetve egyre jobban elhiszem, hogy lehetett volna sokkal rosszabb sérülésem is.

Élet a kórházban

Ma 7. napja vagyok a kórházban. Remélem ez egyben az utolsó is. Volt egy kis bemelegítő az intenzíven, aztán másik 3 nap az örzőben, és végül 1 nap "normál" kórteremben. Ez idő alatt volt időm érdekes helyzeteket megfigyelni, leírni. Tudom, hogy a csapból is az folyik, hogy ilyen, meg olyan állapotban van a magyar egészségügy. Ezzel az írással én nem szeretnék véleményt kifejezni, vagy bármilyen vitát szítani. Szerintem adott körülmények ellenére az itt dolgozó emberek nagy része megtesz mindent, amit tud, és én ezt köszönöm nekik.

Maszkban szájról olvasni?

Behoztak a rendőrök egy középkorú urat, bicikli balesete volt. Nem nagy a sérülés, legalábbis úgy tűnik. A rendőr hölgy tök ügyesen kommunikál vele, az úr tud szájról olvasni, és amit "mond", azt a rendőr is nagyjából megérti. Ha nem, ad neki papírt, tollat és leírja. Itt hagyják a kórházban, nekik már nincs vele dolguk. Na, innen kezdődnek a bonyodalmak, gondolom én.

Ilyenkor egymás után jönnek emberek, akiknek ezt vagy azt kell elintezzenek vele: adatok felvétele, gyógyszer allergia, kaja, stb. Bejön egy nő és egy pasi, maszkban, ahogy kell. Odamennek Józsihoz (időközben sikerült kideríteni, hogy így hívják, de ezt is a rendőrtől) és kérdezik tőle, amit meg akarnak tudni. Szegény kézzel-lábbal próbál válaszolni. A nő egyre hangosabban, már üvöltözve kérdezi újra és újra ugyanazokat. Majd a pasi is. Gondolom azt hiszik bolond. Mondjuk nekik, hogy ne törjék magukat, nem a hangerő számít, hanem hogy lássa a száját, ugyanis szájról olvas. Végre leveszi a pasi maszkot, de tovább üvölt vele. És olyankor ugye nem ugyanúgy formálja a szavakat a szájával. Patt helyzet. A nő megszólal: "Hagyd a picsába". És kimennek. Szegény srác néz ránk, hogy akkor most mi van, de mi sem tudjuk. Kimegy, a folyosón utánuk alsó gatyában, mezítláb. Csak annyit hallok: "Majd az orvossal megbeszél mindent." 

Miért nem írásban kommunikálnak vele? Ezt miért kell nekem tanácsolnom? Gondolom nem az első, és nem is az utolsó süket-néma beteg itt...nem értem.

Egy néni mindenki ellen

Hajnali 5 óra. Az őrzőben kezdődik az élet. Ébresztőt fújnak, villanyok fel. Mindenki frissen, üdén ki a ágyból. Ja nem, az egy másik történet. 🙂

A szomszéd szobában egy öreg néni torka szakadtabol üvölt egy nevet. Nem mond semmit mást, csak egy nevet, kb 10 másodpercenként. Beakadt a lemez. 

Aki nem ébredt volna fel a villanyra, az erre tuti felébred. Nagy nehezen összeszedem magam, hogy meg tudjam lesni, kinek köszönhetem ezt a lágy ébresztést. Egy kb. 40 kilós néni. Ül az ágyban, és szajkózza a nevet. A nővér próbálja csitítani, nyugtatni. Semmi hatása. Megunja, ott hagyja, majd megunja, vagy elfárad. De nem. 

Én 5 perc után már nem bírom elviselni, ezért telefon elő, fülbe dugós fülhallgató, max hangerő, és még így is hallom. Pedig kb. 10 méterre van tőlem. És nem adja fel, de most egy másik nevet ismétel. Megállás nélkül, szakadatlanul, full energiával. Már 1 órája.

Valami történik, siet a néni felé a nővér. Kikapcsolom a zenét, hogy halljam, mi történik. A néni kiszakitotta magából az infúziót, és az állványt is felborította. Van benne erő rendesen. Ilyenkor jön a következő fázis: le kell kötözni. Van rá megfelelő eszköz, így gyorsan megtörténik. Új infúziót kell neki bekötni. Átvált a név ismetlesből jajgatasba. Továbbra is max hangerővel, max energiával, kikötözve.

Néha pár percre abba hagyja, gondolom olyankor erőt gyűjt, vagy kitalálja mi legyen a következő szó, amit üvölt. És folytatja.

Időközben engem átraknak egy másik szobába. A néni is kikerül az örzőből. Mostmár a kettőnk közötti távolság legalább 40 méter, sok szoba. És továbbra is nyomja. Kis pihenoket beiktatva, más neveket vagy szavakat, de nyomja. A szobák ajtaja nyitva - meleg van - így a folyosón keresztül nagyon szépen jön a hang. 

Másnap hajnali 4.30. A néni üvölt. Veszekednek vele az ápolók, hallani a folyosón keresztül.

Nem értem. Nekem ha fáj valamim, kapok egy fehér bogyót, az olyan szinten fejbe vág, hogy nem nagyon tudok üvölteni. Vele miért nem csinálnak valamit? Miért hagyják, hogy kb 100 beteg a Traumatológián, és ki tudja mennyi itt dolgozó ember életét, éjszakáját, reggelét tovább rontsa. Van itt mindenkinek ezen kívül is elég baja, miért nem csinálnak vele valamit. Felfoghatatlan az én reálisan, racionálisan gondolkodó agyam számára.

De biztosan így jó. Legalább a reggeli ébresztéssel nem kell sokat foglalkozni. 

Péter bácsi, a tróger Lőrincrõl

Beköltöztetnek a -remélhetőleg- utolsó kórterembe. 4 ágy van, 3 üres. Az egyiken egy idős bácsi fekszik. Betadin nyomok a lábán több helyen, ragasztás. Egyébként tök pucér, csak egy takaró van rajta. Műtét után az őrzőben, intenzíven így szokták, de a kórteremben már általában van rajtuk valami.

A mellette lévő asztalon egy palack víz. Semmi más. Fekszik, mosolyog. Örül, hogy szobatársat kap.

Én próbálom gyorsan elrendezni a dolgaimat, mert nagyon fáradt vagyok. Jó lenne kicsit pihenni, merülnek az elemek. (Biztos az üvöltő néninek Duracell van, Õ azóta is nyomja)

Látom rajta, hogy alig várja, hogy el tudjunk kezdeni beszélgetni.

-"Maga még iskolába jár?" - kérdezte.

-"Uram, 45 éves vagyok" - jött tőlem a kimért válasz. 

Ezen meglepődött, majd mesélni kezdett.

80 éves. Nincsenek gyerekei, amig élt az anyja, vele élt, utána egyedül. 35 évig dolgozott az operában, mint tróger. (Ezt ki kellett guggliznom, azt hittem viccel, de tényleg volt ilyen munkakör)

Otthon volt egy "ismerőssel", aki néha szokott neki segíteni. Épp végzett a wc-zéssel, és az ismerőse segített neki kijönni, de türelmetlen volt, így "húzta a földön". Érzett valami kattanasokat a lábában. Az ismerőse leültette a kanapéra, majd elment.

Hamar érezte, hogy valami nem stimmel, dagad a lába, ezért próbálta az ismerősét visszahívni. Nem vette már fel. Így maga próbált segítséget kérni.

Hivogatott számokat, de a kis telefon és a vastag ujja miatt sokszor mellé tárcsázott. Próbált a "hölgyektől" segítséget kérni, de csak ezt ismételték: "Rossz számot hívott, kérem ismételje meg hívását újra".

Végül a 112 (valószínűleg) sikerült. Ott küldték a mentőt és a tűzoltót is, hogy be tudjanak menni hozzá, hiszen nem tud lábra állni kinyitni az ajtót.

A mentősöket kérte, hogy hozzák el a mobil telefonját és a töltőt, és pénzt is. De ők "nem vállaltak felelősséget az értékekért".

Így pucéran, minden cucc nélkül behozták a kórházba, majd megműtötték. Combnyak törése volt. 80 évesen. Egyedülállóként.

Mindezt halál nyugodtan, lassan mesélte. Én pedig kezdtem elszégyelni magamat... szegény min ment keresztül, én pedig nem akartam vele beszélgetni, mert fáradt vagyok...

Kérdeztem, tudok-e segíteni neki valakit értesíteni, tudja-e valakinek a telefonszámát fejből. Jó pár perces totózás után sikerült összerakni egy olyan mobilszámot, ami legalább formailag stimmelt. Ezzel meg is vagyunk. 

Mondtam neki, hogy mi lenne, ha telefonálás előtt előbb alaposan átgondolnánk közösen, mire lesz szüksége. A nővér szerint max. 6 napig lesz itt, utána "kirakják". Szóval 6 napra szükséges dolgokat kell összegyűjteni.

Összedobtam papíron egy draft változatot 🤓, majd átbeszéltük. Ő már telefonálni akart volna, de kértem tőle még pár perc türelmet. Azt javasoltam, hogy ne diktáljuk a listát a telefonba, hanem valami digitális formában küldjük majd át. Nem nagyon értette, mire gondolok, de az "SMS"-el nagyjából le tudtam nyugtatni.

Műszaki dolgok

- mobiltelefon, töltő kábel, 220-as adapter is

-telefonos füzet címekkel, telefonszámokkal

Ruha

-alsonadragok

-rovidnadrag (sportos), amiben lehet mozogni

-triko, póló

Étkezés

-kes, kanál, villa, pohár

-innivalo (ásványvíz, citromos jeges tea)

-edes és sós keksz

Tisztálkodás

-nedves törlőkendő

-torolkozo

-tusfurdo

-mosakodo szivacs

Innentől már gyorsan ment minden. Telefonálás - persze kihangosítva-, helyzet ismertetése, lista megosztása. 2 óra múlva a szállító fiú már hozta is be a cuccokat - mert ugye a látogatási tilalom miatt senkit sem lehet látogatni. 

Amint felhoztak a csomagot, megszólalt benne a telefon... Valamelyik szatyor alján lévő zacskó alján, becsomagolva... Mint a filmekben. Menő volt. Tiszta James Bond.

A telefon töltő kb 10 cm hosszú volt, ráadásul utángyártott, így nem volt valami stabil. A fal közepén egy konnektor. Így nem lehetett tölteni a telefont. Megoldás: a telefon tokjaba bele a telefont, abba a töltő kábel, majd a tok felakasztva egy szögre.

A kezdeti nehézségeken túl is vagyunk, jó éjszakát.

Végre az első éjszaka, amikor nem üvöltő, jajveszekelő, vagy éppen hörgő betegek és csipogó gépek között próbálok aludni.

Nem tartott sokáig. Éjjel fél 2. A nagy csendbe egy Nokia telefon csörgése hasított bele. Max hangerőn. Kellett nekem segíteni. 😁

Táskában zacskó, szépen bekötve a szája, ahogy kell. Duplán. Abban másik zacskó, annak mélyén lapul a kis sikitó Nokia. Már harmadjára kezdi elölről a zenélést "nagymama" üzemmódban.

Nagy nehezen felveszi, próbál suttogni: "Halló, Pista, halló". Pista nagyothalló. Péter bácsi pedig nem akar hangosan beszélni, nehogy felébresszen minket. Pista újra hív. Péter bácsi megint suttog. És ez így megy még párszor. Aztán végül úgy tűnik megértette Pista, hogy hajnali fél kettőkor, Péter egy frissen operált combnyak töréssel nem akar beszélgetni egy kórteremből, ahol másik 3 operált is próbálna végre aludni.

Pista másnap újra telefonált, de akkor már emberi időben. Sikerült megbeszélni mindent. Ahogy hallottam, "nagyon" fontos volt 🙂

A régi kis Nokia telefon újra előkerült. De most nekem jutott eszembe valami. Emlékeztem, hogy ezekbe a kis telokba régen még FM antennát is szereltek. Ez mekkora segítség lenne az öregnek, Kossuth rádiót hallgatni az unalmas kórházi órákban.

Gyorsan csekkoltam, FM rádió van benne. Hurrá. Péter bácsi nem is tudta milyen menő mobilja van. Egyből jött a kérdés: mennyibe kerül? Ugyanis neki nincs nagyon pénze az egyenlegén. Megnyugtattam, hogy ez "ingyen" van, jön a "levegőből". Felcsillant a szeme - ki tudja hányadik alkalommal, miota megérkeztem.

Sajnos az FM rádió működéséhez kell egy fülhallgató, ugyanis az az antenna. Már úgy volt, hogy neki adom az enyémet, de akkor az öregnek jutott eszébe valami: volt ott a táskában valami másik kábel is. Nézzem meg, hátha az jó lesz hozzá.

Átkutattam a táskát, és tényleg előkerült a fülhallgató. Így már volt hozzá antenna, beindult a rádió.

Csak akkor fogtam fel, mekkora feladatot vállaltam be: egy 80 éves, nagyothalló, remegő kezű, vastag ujjú öregembert kell megtanítani, hogyan kell a telefonba épített rádiót használni úgy, hogy engem bármelyik percben kitehetnek a kórteremből. Ugyanis jött a hír: minden rendben, mindjárt mehetek haza.

Végül az oktatás része is sikerült a radiozasnak, legalábbis azt mondta, érti. De én nem hagytam annyiban: mondtam neki, csinálja végig a folyamatot egyedül. Kétszer. Átment a vizsgán. Mostmár elhiszem. 🤓

A probléma letudva, dübörög az FM rádió. Lehet megint pihenni, és várni a zarojelentest. Már 6 órája...

De az egyik probléma megoldása azonnal egy másikat is szült: a falon egy konnektor van csak, a rádió sokkal jobban meríti a telefont, így jó lenne egész nap bedugva tartani. Viszont az ágy mozgató elektronika is áramról megy. Kell egy elosztó. Erre nem volt jobb ötletem hirtelen: majd az én hosszabbitomat itt hagyom neki, amikor elmegyek. (Igen, mindenhová viszek magammal. 5 csillagos szállodába és Traumatológiára is. 😛)

Persze összerakva, letesztelve.

A telefon buzeralas alatt kérdezgette, hogyan érthetek én mindenhez (is). Mondtam neki, hogy Architekt vagyok a Telenornál. (Na jó, az architekt szó nem biztos, hogy elhangzott. Ez a sok fájdalomcsillapító és nyugtató összezavarja az embert.🤓)

A Telenor szó hallatán jött a következő feladat: kártya feltöltés. Megkért, hogy akkor majd ha "bemegyek" dolgozni, töltsek már fel neki 3e forintot és ha megtanul járni újra, akkor majd bejön a Westend-be és visszaadja. Nem akartam neki magyarázni, hogy én nem "olyan" Telenor-os vagyok és én nem "megyek be" dolgozni most egy ideig, de a feladatot vettem, értettem, és el lesz intézve.

A Péter bácsi és az én diskurzusaimat eddig csak csendben figyelte a másik két szobatárs. Felbuzdulva a látottakon, elkezdtek kérni ők is tőlem szívességeket. Hivjam ide a nővért, mert baromira fáj a keze; bontsak ki egy Jeges teát.... Nekem ugyanis - nagyjából- működik kezem, lábam, és - hozzájuk képest - rutinosan mozgok a terepen. Vakok között félszemű a király. Csak ők nem vakok, hanem boka, csukló, kulcscsont töröttek, akik 4-6-8 órája, étlen, szomjan várják a sorsukat, és fogalmuk sincs, meddig kell várniuk. Bezzeg nekem nem kellett 1 hete várnom: VIP vendég voltam. Most pedig 3(?) záró jelentéssel a kezemben távozok. És élve. 😉

Bakancslista

A balesetem óta nagyon sok mindenkivel kommunikáltam ilyen vagy olyan formában. Ezuton is köszi mindenkinek, akivel kommunikáltunk. Sok beszélgetés közben felmerült a kérdés, hogy miért kockáztattam az életemet egy ilyen dolog miatt. Sokat agyaltam rajta, angyalok azóta is.

Kezdjük ott, hogy a célba lövészet bár veszélyes "üzem"-nek számít, szerintem nem veszélyesebb, mint a körúton biciklire ülni, vagy autot, motort, robogót vezetni. Sőt.

Manapság néhány kattintással meg lehet venni lövészeti csomagokat, és sok esetben 14 vagy 16 év a minimum korhatár. Ha nem lenne biztonságos, vagy extrémnek számítana, biztos nem lenne annyi hely, ahol ilyeneket szerveznek, és nem lenne ennyi ember, aki ilyenekre jár. (Amikor az eset történt, a szomszéd lőállásban is egy tinédzser fiú volt épp az apjával és shotgunnal lőttek)

És én miért?

Aki ismer tudja, hogy baromi szabalykövető és óvatos vagyok. Semmi piroson áthajtás, atrohangálás. Minek, hogy nyerjek 1 percet? Semmi extrém sport. Még síelni sem mentem soha. Annyi sielős balesetet hallottam közvetlen ismerősöktől, hogy az nálam kizárva. Nem éri meg.

Mindig 100x merlegelem, hogy a kockázat és a nyereség/élmény milyen arányban van, és ha úgy ítélem meg, hogy nem éri meg, nem csinálom. 1x ültem életemben robogón, 100m-t mentem vele, nagyon élveztem, de a sok baleset, szintén ismerősök köréből elriaszt a motorozástól. Hiába tanulok meg nagyon jól, hiába a védőfelszerelés, ha egy piros Suzukis kalapos papa nem adja meg az elsőbbséget és telibe ver, akkor annyi. Szóval motor is off.

Pedig higyjetek el, imádom a sebességet, a technikai dolgokat, hiszen pasi vagyok.

Szóval keresem azokat a dolgokat, élményeket, amiket úgy ítélem meg, hogy a kockázat és az élmény arányban van.

Szóval kb. 20 éve kaptam rá a hullamvasutazasra. Ja, onnan kezdődik, hogy teriszonyom van. 🤓 A 10 emeletes ház 8. emeletén az erkélyre úgy megyek ki, hogy kapaszkodok, lefelé merek nézni, de felfelé már nem. A testem azt mondja, nem. Persze ezt lehet edzeni, amikor lehet, teszem is, de valamiért ez belém van kódolva. Szóval a hullámvasút az ügye úgy kezdődik általában, hogy felhúznak szép lassan 50-70-100 méter magasba, majd onnan elengednek. Vannak páran közületek, akikkel csináltam már, aki ott ült mellettem. Olyankor egy másik Jaffa jön elő. Imádom, brutál felszabadító érzés. Üvöltök a torkom szakadtabol, könnyező szemmel - és persze szédülve - jövök ki. És ülök vissza sokszor azonnal. Ameddig csak bírom.

 Ha már vidámpark, a másik kedvencem a "szabadesés". Ez az, amikor egy toronyba felhúznak 40-50 méter magasba, és elengednek. Iszonyatosan félek a tetején, nem merek lenézni. De az az 1 másodperc zuhanás olyan adrenalin, amit én nagyon ritkán élek át. Egyszer egy német parkban cseperget az eső, ezért alig voltak látogatók. Mentem egy zuhanos kört, kimentem, aztán a bejáraton bejöttem, beültem és meg1x mentem. A 3. körnél a srác kérdezte, hogy akarok-e még menni. Mondtam, hogy a viharba ne. Mondta, akkor maradjak nyugodtan, nem kell kiszállni, kimenni majd bejönni, annyit megyek, amennyit akarok. Asszem még 5 kört nyomtam. 😁

Ezeket a szerkezeteket óriási mérnöki munkával tervezik meg, sok 10 millió dollár befektetéssel épülnek fel, és éveken keresztül, napi 8-10 órában folyamatosan mennek, hiba nélkül. Persze, hallani baleseteket, de ennek az esélye kicsi, így a agyam ezt engedélyezi. Mérnök vagyok, vagy micsoda. Tudom, hogy ami elromolhat, az el is romlik, de folyamatos karbantartás esetén minimális az esélye, hogy baj legyen.

Egyébként a teriszonyom rohadtul zavar, így amikor csak lehet, tolom a határokat. De van olyan, hogy a testem leblokkol, és nem tudok neki parancsolni. Ezt is biztos le lehet küzdeni, rajta vagyok. 2018-ban pl. az amszterdami ADAM lookut toronyban jártunk Anyuval. Itt van egy kis üveg rész, amire rá lehet állni, és alattad a nagy mélység. Na, az üveg és a magasság nálam a vége mindennek. Biztos megint az agyam mérlegel, azt mondja, az üveg nem biztonságos, kurvara nem fogsz ráállni. Anyu már rajta állt, táncolt, én pedig perceken keresztül küzdöttem, míg nagy nehezen ravettem magam. Tudom, nem számít hogy üveg, ki van ez is tálalva, meretezve, de mégis így viselkedik a testem.

Túl sokat angyalok, tudom. Ez van. Ha ugyanez a helyzet, de fém rácsszerkezet, simán raallok. Repülőn sincs bajom.

Aztán ott a másik nagy bakancslistás tétel: az autók. Sokan tudjátok, hogy ez az igazi nagy álom. Kurva erős autót a határon vezetni versenypályán. Sok éven keresztül csak virtuálisan csináltam, szerintem nem is rosszul. Imádom faragni a tizedeket, szazadokat, fejlődni, megismerni az autót, a pályát, a határokat.

Egy pár éve már itthon is elérhetőek mindenfajta élményvezetesek. Amint anyagilag megengedhettem magamnak, elkezdtem erős, főleg utcai autókat vezetni, persze kontrollált körülmények között. Zárt pálya, instruktor. A testem itt is tiltakozik, ugyanis itt hányingerrel küzdök keményen. Volt olyan gokartozas, hogy vezető helyről kellett kialnom, mert ha nem, belehanyok a bukósisakba. Az meg nem olyan vicces. 🤮

Gyorsabban vezetek, mint amit a gyomrom tolerálni tud.

Szóval az elmúlt 10 évben majdnem minden évben volt kisebb nagyobb vezetés.

Ezek nem olcsó dolgok, ezért mindig jól körüljárom a témát, és aminél az arányok megfelelőek (ár/érték/kockázat), belevágok. Itt, mivel van karosszéria, utcai autóknál légzsák, instruktor, így ezt is merem csinálni - amíg nem jön a hányinger. Ha nem én vezetek, azt is élvezem, de csak rövid ideig.
Formaa autó kizárt, az nem fér bele a tolerancia határba, nincs ami megvédjen ha baj van. 😁 Csak gondoljatok bele Massa Hungaroringes balesetere, amikor az előző autóról leeso alkatrész telibe verte a bukósisakot. Szegényt úgy kellett összerakni. Na, forma autó nem, köszi.

És akkor a lövés.... Ahogy korábban irtam, elsősorban a mesterlövészet vonz(ott). A első lövészeti csomag kb 1.5 éve még nem az volt, hanem kisebb kaliberű, marok lőfegyverek.

Itt van róla a videó is: https://youtu.be/4hgNxFe_YLQ

Nagyon jó volt, ott is be voltam fosva, hiszen sohasem csináltam előtte ilyet, de baromi jó élmény volt, nem fájt semmi, és még sikerélmény is volt, mert elég "szépeket" lőttem. Itt sem az emberek, állatok lövése érdekel, hanem a pontosság, a célba lövés, mert mérhető, exact - és elvileg senki sem sérül meg, ha betartja mindenki a szabályokat.

Számomra a lövészet csúcsa pedig a mesterlövészet. Nem kell kapkodni, pontosság, precizitás, agymunka, koncentráció... 

Hát így jutottam ide.

Szomorú, hogy bármi, amit élveznék és kicsit is adrenalint ad, valahogy nem megy. A hullámvasúton a teriszony; a gyors autóvezetésnél a hányinger; a mesterlövészetnél pedig egy felrobbant puska. Nem tudom mi a következő, de nem adom fel. Kell ez a kicsi adrenalin. És köszi, nem kabszer vagy injekció formájában.
😁

intenzív nappalok és éjszakák

Előszó:

-Aki feküdt már, vagy dolgozott intenzíven annak ez a rész uncsi lesz. nekem még nem volt "szerencsém", ezért leírom én hogy láttam. Biztos sok faszsagot írok, bocsi, informatikus vagyok. 

-Aki a helyesírási hibákra jött vadászni, annak sok sikert, lesz bőven, mert továbbra is ágyban fekve, bal kézzel írok és/vagy diktálok a Google speech to textnek. De ígérem majd egyszer szépen kijavitok mindent 😛

-az orvosi szakkifejezések is biztos nagyon hibásak. Bocsi, ehhez sem értek, de nem is akarom megtanulni. A Vészhelyzet sorozat sem érdekelt sohasem.

Június 1, valamikor délelőtt. Egy szúnyog köröz a fülem mellett. Az a pofátlan fajta. Próbálom elhessegetni. Bal kezemben kanül, infúzió. Esélytelen. Jobb venamban is, ráadásul a jobb mellizmom helyén egy kb 30x30as ragasztás. Szóval azzal még annyira sem megy. Szerencsére megunta, elment máshová bosszantani valakit. Rajtam kívül még 5 áldozat van. Ők nincsenek maguknál, az ő vérüket könnyebb szívni.

Kezdek magamhoz térni.

Az intenzív osztályon vagyok. Rájöttem magamtól, de aztán látom van felirat is. Próbálom feltérképezni a helyzetet. Mellkasomon EKG elvezetesek. Ujjam végén valami csipesz. Vallambol egy, a tüdőmből két cső lóg ki. És lentebb még egy. A hátam mögött is valami kábel. Az orromban valami cső. Ja és persze szajmaszk.

Aztán elkezdődik 3 nap, ami bár 1 hónapnak tűnt, de alig emlékszem valamire. Úgy látszik,  az agyam ezt úgy gondolta nem fontos, így nagyon gyorsan törölte.

Körülöttem mindenki más öreg, nagyon súlyos műtétek után. Majdnem mind lélegeztető gépen van, aki nincs, az sincs magánál. Remélem nem koronasok. Fogalmam sincs.

Hörögnek, szuszognak, horkolnak és mindenféle hangot adnak ki, nem értem, de a nővérek úgy tűnik igen, mert uvoltoznek veluk. Feszko van bennük rendesen, nem csodálom. Ez a szerencsétlen meg úgy sincs magánál, nem hallja, neki lehet mondani. Én viszont mindent hallok, figyelek, rögzítek. De nem tudatosan, hanem ott valahol mélyen.

Mindenki felett egy halom gép, minden villog és csipog. Óriási káosznak tűnik innen. Nem tudok mit csinálni, ezért tovább figyelek.

Ápolók jönnek, mennek, teszik a dolgukat, megállás nélkül. Néha hozzám is jönnek, cserélnek ezt-azt, kérdeznek, válaszolok. 

Ahogy írtam, az emlékeim hihetetlen gyorsasággal kopnak. De az érzés megmaradt: Borzasztóan félek. Le sem tudom írni ezt a érzést. Ez most álom? Vagy valóság? Mi történik? Ha álom, akkor köszi, elég lesz belőle, fel akarok ébredni.

Jönnek emberek, akit csak lehet, megkerdezek, hogy mi a helyzet. Aki tud valamit, válaszol. Kezdem összerakni a részleteket. 3 órás műtét volt, sok bordám eltört elől, hátul szilánkosra. A tüdőm is sérült, ezért is nehéz a légzés. Jönnek a fájdalmak. Nyomják belém a cuccot, mindig kérdezem mit kapok, de hiába kapok választ, nem értem. Szóval figyelek. .

Aludnom kellene, de nem tudok. Nem merek. Nagyon fáradt vagyok, de amint kezdek elaludni vagy egy sziréna, egy üvöltözes, vagy a k@baszott Retro radio ébreszt fel. Ha pedig véletlenül egyik sem, akkor én magam riadok fel: nem szabad aludni, mert nem biztos, hogy felébredek. Halálfélelem. Kemény dolog ez. Én magamat fejben baszott erősnek gondoltam - eddig. 

Pár hónappal ezelőtt kiborult egy teli pohár vörös bor a zsír új kárpitos konyhaszékre. Telibe, az egész, mind egy cseppig. Egyetlen szó, káromkodás nélkül nekiláttam feltakaritani. Fél óráig csináltam, egyetlen szó nélkül. Ági, szegény azóta is emlegeti. Szóval Jaffa, a kő kemény, rendíthetetlen nem mer elaludni, mert fél, hogy meg fog halni. És nem bízik senkiben és semmiben sem.

Tányér zsonglőr. Szerintem ez mutatja ezt az intenzív osztályt a legjobban. A tanyerokat kicsit meg kell pörgetni, aztán rohanni a másikhoz, harmadikhoz, nehogy leessen valamelyik. Etetés, itatas, gyógyszer, mérés, csere, mosdatas stb. Non-stop, megállás nélkül. És én vagyok az egyetlen tányér, ami egy pörgetessel viszonylag sokáig pörög - látszólag. De a tányér belülről óriási traumán megy át. Sírni nem merek. Miért is sirnek, hiszen élek, örüljek neki. Ezért kussban, magamban próbálok valami pozitívra gondolni. De nem megy.

Úgy vártam a reggeleket, mint a messiást. olyankor mindig jött a delegáció, a vizit és legalább pár percre kaptam egy kis figyelmet. megkérdeztem az orvost, hogy mi van velem, mi a helyzet. mindig mondtak valamit, én ezt elhittem, picit megnyugodtam és aztán figyeltem tovább hogy mi történik az osztályon.

De a napközbeni pörgés gyorsan elmúlik, jön az esti műszak és megint kezdődik a para: jön az alvási idő. már körülbelül három napja nem aludtam szart se, legalábbis nem emlékszem rá, hogy aludtam volna. Tudtam, hogy aludnom kellene, de nem merek.

Talán szerdán - nem emlékszem - egy nagyon kedves nővér volt ügyeletben. ő 24 órás ügyeletben volt. megkérdeztem, hogy jól értem, 24 órát dolgozik ezen a szörnyű helyen megállás nélkül? mondta igen, ő külsős,  neki lehet 24 órát dolgoznia, aki alkalmazott, annak "csak" 12t lehet. Neki jobb ez a 24ora, így több a szabadideje. kicsit beszélgettem vele. felfoghatatlan számomra hogy ezt hogyan lehet bírni. pörgeti a tányérokat folyamatosan. mindenkihez van egy jó szava. A többiek is nagyon profik és rendesek voltak. Kicsit kiabáltak, dehát biztos a nagyothalló öregek miatt.

Az utolsó éjszaka, amit az intenziven töltöttem volt a legdurvább. Fogalmam sem volt mióta nem aludtam, de régóta. A 24-oras hölgy (sajnos a nevére nem emlékszem) kb a 20. óráját nyomta. Két akció között odahivtam és elsirtam magam neki, hogy félek elaludni, segítsen. Kicsit megállt mellettem és magyarázta, hogy itt bármi lenne velem a műszerek azonnal jeleznek, ne izguljak. De én azt láttam, hogy a műszerek folyamatosan szirenaznak, de ők akár percekig oda se mennek. Nem értem, hogy működik. Mindenesetre megígérte, hogy amint lehet, az ügyeletes orvossal kiirat nekem egy nyugtatót. Onnantól minden mozdulatát lestem neki és a dokinak.

Egy brutál, 8 órás műtéten átesett bácsit próbáltak összerakni, összes villany égve, szól a retró rádió, valami nagy baj van, mert emberek jönnek, mennek nagy táskákkal. Fogalmam sem volt mennyi idő telt el, nekem napoknak tűntek, de lehet hogy percek voltak. Aztán láttam, hogy valami történik velem kapcsolatban, mert rám néznek. És kaptam egy szem valamit. Bekaptam, és vártam a hatást. Jött is gyorsan. A testem teljesen elengedte magát, nem bírtam mozdítani semmit, de az agyam továbbra is pörgött. Aztán egyszer csak filmszakadas, és reggel lett. Ahogy utólag osszeraktam, kb 3 órát aludtam. De sokkal jobban lettem. Aztán jött a jó hír, hogy visznek tovább, már nem kell az intenzív, oda én túl jó állapotban vagyok.

Biztos, hogyha ezt egy szakmabeli olvassa, kinevet. Vagy aki ennél sokkal durvább sérülésen esett át, az is. De én végig magamnál voltam és az én reál agyamnak ez kész téboly, káosz, zűrzavar. És a halálfélelem az nem.olyan dolog, hogy "Gondolj valami másra"

Egyébként a legtöbb nővér, akivel beszéltem azt mondta, hogy ezt tiszta aggyal végignézni biztos sokkoló lehet és nagyon sajnálnak.

Én így éltem meg ezt a 3 napot.

Mindesetre mindenki nagyon profi és lelkes volt az osztályon, ezúton is köszönöm nekik, amit tettek értem, és tesznek a nap 24 órájában. Néha akkor is, ha teljesen reménytelen.

Ja, még egy kis szakmai így a végére: kérdeztem valamely nővért, hogy miért rohangálnak mindig oda az asztalhoz, valamit csinálnak, aztán mennek tovább. Azt mondta, mindent felírnak. Pl azt is, mennyi vizet iszok meg és mennyi jön ki a 4. csőből. Adattarhaz. Legalább ezt értettem. 😅

Puskás Laci megszületik

Ha valaki véletlenül tévedt ide, akkor egy bevezető: 2020 május 31-én egy lövészeti élménycsomag lövöldözése közben történt egy baleset. Ez a blog azért született, hogy leírjak gyorsan mindent, amíg emlékszem, el nem felejtem vagy megszépülnek, megfakulnak az emlékek

Még gyűjtögetem az információkat másoktól is, fotókkal együtt, de most első körben ez a történet. Még a végén lehet hogy könyvet is írok belőle. 🙂

(Mivel ennyit gépelni telefonon nem könnyű ilyen állapotban a kórházban fekve, ezért diktáltam, lehet hogy vannak benne fura dolgok, elírások... Bocsi)

mindig is vonzottak a mesterlövész puskák. mindig azokat a filmeket szerettem régen,  amikor mesterlövészeket láttam, hogy valahova beássák magukat és több száz vagy akár ezer méterről eltalálnak egy célpontot és nem értettem, hogy a francba működik ez. Nem az emberek gyilkolása érdekel, hanem a precizitás, a célba lövészet, maga a mérnöki munka - hiszen elvileg én is az lennék.

másfél évvel ezelőtt kaptam egy lövészeti csomagot Ágitol ajándékba. Ez volt a Mátrix lövészeti csomag és viszonylag jól ment az egész, mondta is ott a lövészetvezető, hogy olyan, mint hogyha világéletemben lőttem volna. És ami fontos, hogy bár izgultam, nagyon élveztem is. Itt van róla egy videó is. https://youtu.be/4hgNxFe_YLQ

Ezen felbuzdulva eszembe jutott, hogy kipróbálnám szívesen a mesterlövész puskát is. volt ilyen csomag is, úgyhogy felírtam ezt a bakancslistámra és Jézuska 😁 ezt nekem ajándékba adta karácsonyra.

Lefoglaltam az időpontot május 31-re. A mesterlövészet egy kis elkülönített épületben van, ahol egyszerre csak egy lövész van, egy oktatóval. Nincs nagyon oktatás, nem nagyon lehet semmit elrontani, mondhatni hülye biztos.

meg is kezdődött maga a lövészet. a mesterlövész puska az elég speciális, egyszerűen le van támasztva egy fix helyre a puska, meg se lehet nagyon mozdítani. oda ülök, belenézek a célkeresztbe, celzok, meghúzom a ravaszt. Persze azért mozog, csak nem lehet vele körbe forogni meg
hadonászni. Nem lehet elrontani semmit, csak jól kell megfogni. Iszonyú hangos és baromi nagyot rug vissza.

maga a csomag az 5 féle mesterlövész puskát tartalmazott és mindegyikkel, típustól függően lehetett lőni 2, 8 vagy 10-et. az utolsó előtti puska az egy régi orosz puska volt és valszeg nem jól tartottam és iszonyúan nagyokat ütött,  úgyhogy mondtam a srácnak, hogy én ezt inkább nem erőltetem, nem élvezem, mert fájdalmat okoz és nem akarok kék zöld foltokkal hazamenni. (Pedig lehet hogy ott kellett volna abbahagyni és akkor most nem itt fekudnek a kórházban. De én maximalista vagyok, befizettem, végig megyek. Ez L. Akosrol maradt rám. Vicces)

Mondta a lövészet vezető, hogy nem baj, van még egy csomó más fajta puskájuk (180?), ezért ad nekem olyat, ami egy másik technológia, az nem üt akkorát. a puska nevekkel abszolút nem vagyok tisztában, de valami amerikai? volt. Átmentünk a lőtér egy másik helyére, ahol egy másik csapat is lövöldözött, ott több oktato is volt. Ők asszem shotgunnal lövöldöztek fém tárgyakra, egy apa és tinédzser korú fia.

Amit kaptam, az egy iszonyú nagy "ágyú" volt, legalábbis a többiekhez képest teljesen máshogy is nézett ki és azt ígérte, hogy bár jóval nagyobb töltény megy bele (nem tom mekkora de olyan 15 cm) de ne izguljak, ez nem fog olyan nagyot visszarugni.

szóval előkészítette ezt a nagy puskát, betöltötte az első töltényt, én pedig leültem, becéloztam és egy elég jó lövés sikerült leadni. Akkorát szólt, hogy a fulvedon keresztül is csengett a fülem. Körbe néztem, mindenki nevetett és huledezett a hangerőn.

Jött a második lövés. Úgy remegtem, mint a kocsonya, az előző baromi ijeszto volt és még mindig annak a hatása alatt voltam. Ülve maradtam, ő pedig be akarta tölteni a második töltényt(?) és akkor egy óriás robbanást hallottam. Csak annyit láttam hogy a puska vége (tus?) lukas és baromira fáj a mellkasom. Üvöltöttem mint ahogy még soha életemben. azt láttam hogy valami 8-10 centire kifelé áll belőlem a mellemnel. Először azt hittem, hogy a saját bordám áll kifelé (nyílt törés). 

Aztán minden olyan gyorsan történt. Vagy lassan. nemtom.  Lefektettek, levágták rólam a ruhát. A Ferrari pulóveremet is. 🥺 Mindent. Kezdtem baromira fázni, remegni, így kaptam valami spéci fólia takarót. Ilyet mar láttam filmekben. Nagyon profi volt a csapat. Bár láttam rajtuk, hogy ők is be vannak fosva, de nagyon topon volt mindenki. 2 emberre emlékszem, az egyik főleg nyugtatott, és kérdezgetett, a másik pedig irányította a többieket (Tamás?) Ő rendőr azt hiszem, vagy katona, de látszott, hogy volt már ilyen helyzetben. még talán poenkodott is, úgy rémlik. Mindenesetre megnyugtató volt a profizmusa.

Nehezen kaptam levegőt, egyre jobban fájt, de nem ajultam el. emlékszem, sokszor azt mondogattam hogy ne engedjék Ágit vezetni. sokszor megkérdeztem, hol van, mi van vele és hogy valaki foglalkozzon vele, ne hagyják magara. vicces, de annyira magamnál voltam, hogy megkértem őket, hogy legalább az órámat és a cipőmet ne vágják le rólam és megígérték, hogy nem fogják. nem tudom ilyenkor milyen gondolataim vannak , de érthetetlen, hogy még ilyen helyzetben is ilyeneket tudok gondolni. Őrült vagyok az tuti.

arra is emlékszem, hogy sokszor, legalább 10x mondtam,  hogy a nadrág zsebemben van a kocsikulcs, adják oda Aginak mielőtt elvisz a mentő, mondták, hogy rendben mindjárt kiveszik. És nem vették ki és még egyszer mondtam és még egyszer mondtam, még végül valaki kivette. Lélekjelenlét? Ez az? Vagy micsoda? Az agyam folyamatosan pörgött. Ági, Óra, cipő, kocsikulcs, lassan venni a levegőt, nem panikolni, válaszolni a kérdésekre. Az agyam 1000%-on pörgött. Végre hasznát vettem 😁

mindig azt hallom, hogy ha valakit egy ekkora trauma ér, akkor az agy el akarja felejteni ezeket a szörnyűségeket, de nekem itt van az egész. végig magamnál voltam. egyszerűen nem értem hogy hogy.

persze az időérzékem az teljesen felmondta a szolgálatot. Bár az óra még a  kezemen volt, de ugye persze nem tudtam nagyon megmozdítani semmimet, úgyhogy nem tudom mikor érkezett meg a mentő. valami összeszerelhető hordagyat pakoltak be alám hogy ne mozduljon el a cucc ami bennem van nehogy további problémát okozzon. Ha ott valaki nincs képben és megpróbálja kihúzni, akkor nekem annyi. Ha pár centivel arrebb csapódik be, akkor meg azért annyi. 

Mivel nem tudták, hogy milyen mélyen van bennem ez a valami, és szerintem azt sem tudták mi az, ezért az volt a feladat hogy rögzítsék nehogy menet közben elmozduljon. ezt már az ott dolgozók elkezdték megcsinálni és a mentősök is hallottam hogy megdicsérték őket hogy nagyon jól előkészítették a terepet mire odaértek. A mentősök végleg rögzítették, beleraktak valami mobil összeszerelhető hordagyba, rögzítették a fejemet és ezzel a mobil eszközzel valahogy felraktak a hordagyra és a mentőautóban. Továbbra is 100%-ban koncentráltam az eseményekre. Bíztam benne hogy így jobb lesz.

A lőtéren is es a mentőben is folyamatosan azt kérdezték, hogy milyen a fájdalom egytől tízes skálán mondjam el, hogy milyen a fájdalom változik-e, kapok e levegőt. És ha bármi változás következik be, akkor azonnal szóljak. nem nagyon éreztem különbséget csak azt, hogy baromira fáj és hogy nagyon nehéz levegőt venni. olyan volt, mintha csak a bal oldali tüdőm működne és levegővételnél minden szúrt. Mintha ült volna valaki rajtam.

A mentőautóban a mentőst hallottam, hogy őrülten telefonál, megpróbálja kideríteni, hogy hova kell engem most vinni először. azt hallottam, hogy honvédkórház, annak meg is örültem, mert ugye az ott van a lakásunk közelében, és az tök jó lett volna Áginak látogatás szempontjából. aztán végül nem oda vittek, hanem a János kórházba. elég ciki, de nem tudtam, hogy az melyik.

Innentől kezdve már nem tiszta a kép. Sok helyen vártunk, jöttek mentek maszkos emberek, minden fajta vicces sapka és maszk volt rajtuk. Soknak megjegyeztem a maszkjat vagy a sapkáját, vagy a szemét.

Itt újabb bekattas jött nálam: a gyűrűmet vegyék le. Ezt is többször el kellett mondanom míg végül valaki levette és odaadta a rendőrnek aki ott volt valahol. Egyébként úgy emlékszem a rendőrök hamarabb odaértek a loterre mint a mentő. Biztos ez valami protokoll.

Szóval a műtétre várva mindenfajta szurasokat éreztem, katéter, tüdő cső és ilyenek. Biztos mindenkinek az agyara mentem mert mindig kérdeztem hogy most mi történik. Kértem őket, mondjanak már valamit, valaki légyszi nyugtasson meg. Erre jött a válasz: "Nyugodjon meg László". Köszi 🤪

Jött a következő nünüke: amit kivesznek belőlem, azt ne dobják ki, legalább fotózzák le. Azóta kiderült, hogy a rendőrség azt is lefoglalta. De szerencsére sok mindenkinél volt mobil, így sokan készítettek róla fotót. Néhányat láttam is, hát ijeszto. Remélem sikerül majd megszereznem. Nemrég volt itt egy pasi és kérdezte, hogy én vagyok-e a Puskás Laci. Hallott a történetről és idejott róla beszélgetni mert ért a puskákhoz. De nem tudtam neki elmondani a típust meg semmit. Megkértem, hogy bárkinek van ilyen fotója, küldje el nekem emailben. Kíváncsi vagyok kapok-e belőle. A rendőrök is nyomták a fotókat, remélem legalább azok meglesznek.

Aztán kb ennyi, 3 óta műtét. A doki szerint 2 bordám eltört (kitört?) Elöl, és hátul is szilankosra tört pár. A tüdőm is sérült, azt is össze kellett varni.

Hát eddig ennyi a történet, majd még írok ha lesz valami. 

Puszi-Pacsi, drukkoljatok, hogy ne legyen fertőzés, Covid vagy kolera. Valszeg nem fogok lőni többet, pedig szerintem tehetséges vagyok benne. Vagy legalábbis az oktató most is és 1.5 éve is ezt mondta. De lehet, hogy mindenkinek ezt mondják. Nem számít. De ez egy veszélyes üzem ugyMúgy tűnik, szóval inkabb veszek egy PS5-öt aztán ott lövök majd célba. 😁