Szük ez az új dzseki

Egy boldog pizsamás utas

Aki egy kis időt is töltött már "hagyományos" kórházban az tudja, hazatérni felemelő érzés. Főleg, amikor a vasárnap kora délelőttre „beígért” időpont helyett csak délután 5-kor kerül rá sor. De olyankor már nem számít, csak az ember legyen otthon. Ezért már az sem vártam meg, hogy Ági behozza az utcai ruhámat, úgy, ahogy voltam, pizsamában indultam haza.
 Az autóba - szigorúan csak az anyós ülésre - beülve jöttem rá, hogy van itt még egy kis bökkenő: 30 perc a budapesti utakon, ülve, bekapcsolt biztonsági övvel. Ilyenkor a hagyományos dolgok teljesen más megvilágosodásba kerülnek: egy fekvő rendőr, egy nagyobb csatornafedél, kátyú nagyon fájdalmas tud lenni. Egy jobbról kicsit nagyobb sebességgel bevágó piros kisautós pedig simán halálra tud rémiszteni.










Szerencsére a vasárnap késő délutáni forgalom enyhe volt, így viszonylag hamar hazaértünk. Leírhatatlan érzés volt belépni az otthonunkba, és beülni egy kád forró vízbe, majd hajat mosni – pontosabban mosatni. 😊A kád vízben ülve a szokásos, kellemes illatok 100x erővel érződtek. Olyan volt, mint amikor 2-3 átszállással, 10-14 óra repülés után megérkezel a tengerparti szállodába, és lepakolva a cuccokat csobbansz egyet a medencében.Az elmúlt 1 hét emlékei hiperűrsebességgel kezdtek megfakulni. A rossz érzések persze megmaradtak, de a lefolyón a mocsokkal együtt az emlékek is lefolytak.(Még jó, hogy van ez a blog. Jó 5let volt még a kórházban leírni mindent, tuti 10%-ot sem tudnék felidézni utólag)

45 nappal a baleset előtt (hátizsák = 8 kg)

Az otthoni, megszokott környezet a sok-sok előnye mellett egy valamire kegyetlenül rávilágít: nagyon könnyen összehasonlíthatóvá teszi a baleset előtti és utáni énemet. Ami korábban teljesen természetes volt, az most – még – lehetetlennek, elérhetetlennek tűnik. Pedig álmodoztam a kórházban, hogyha hazatérek, végre lesz időm sok mindenre. Időm az van, csak éppen fáj csinálni, vagy nincs energiám rá. És itt most nem a képen látható sportolásra gondolok. Egyszerű, hétköznapi dolgokra, mint iratokat, fotókat rendezgetni, ügyeket intézni a számítógép előtt ülve. Már az ülés is fáraszt, a gépelés, egér kezelés kimondottan fájdalmas. Átraktam bal oldalra az egeret, de így is árnyéka vagyok korábbi önmagamnak.

Operáció előtt, még bennem az alkatrész

Az első néhány nap ezzel kellett megtanulnom együtt élni. Tudom, örüljek, hogy csak ilyen problémáim vannak. Elnézve a képeket, amik a műtét előtt készültek, örülhetek,hogy egyáltalán élek, van kezem, lábam, stb. vagy hogy nem lett még komolyabb bajom. Mindenhonnan ez jön, és magamat is próbálom nyugtatni. De én ezt nem akartam, nem kerestem a bajt. Nem volt benne a pakliban, hogy ilyen sérüléseket szenvedekhetek egy „ártatlan” élménylövészeten, ez nem volt belekalkulálva
.A „varrónő” azt ígérte, hogy a varratok kiszedése után majd enged az „anyag”. Jobb lesz. Ezt elhiszem, érzem, napról napra jobb kicsivel. De mikor lesz olyan jó, mint az eredeti? Egy bőrdzsekiből tudnék venni egy másikat, de a testemből nem. (persze ha valakinek van ilyen kapcsolata, ne habozzon velem megosztani. 😊)

Sebhely is lehet szexi, megfelelő csomagolásban

Ha már a varrónő felmerült, beszéljünk a varrásról is. A kórházban nem jellemző, hogy minden sarkon tükör van. Vagy ha van is, akkor sem tudtam volna megnézni magam, hiszen állandóan be voltam kötözve. Így fogalmam sem volt, hogy hogyan néz ki a munkája. Igazából napokig azt sem tudtam, hogy pontosan hol kellett varrni, milyen mértékben sérült az „anyag”. Azt még informatikusként is összeraktam, hogy

• Biztos van egy nagyobb „luk”, ahol a puska darabja (ami azóta kiderült, 15 cm) behatolt a bordáim közé
• Biztos van másik 3 luk, mert 3 különböző helyről lógtak ki belőlem csövek

A kötözések alkalmával próbáltam mindig kérdezgetni, de általában orvosi válaszokat kaptam, abból nem értettem meg pontosan. Meg ugye, én vizuális típus vagyok. A nővérek, orvosok rohannak, mégsem kérhetem meg őket, hogy ugyan hozzanak már egy tükröt, vagy fotózzanak le. De mindenki azzal vigasztalt, ne izguljak, ez lesz a szexepilem. Hát jó, legyen.

Sokáig így képzeltem el minden varrot sebet

Az első, varrást is igénylő sebem a homlokom keletkezett. Még egyetem alatt az egyik kondigép megadta magát és fejbe csapott, beszakadt a bőröm, össze kellett varrni. Aztán 1-2 hónap alatt annyira eltűnt, hogy manapság nagyon kell keresgélnem, míg valami nyomát találok. Nekem azóta ez a referencia varrás. Persze azóta több, kisebb varráson is átestem, és akkor a dokik felvilágosítottak, hogy mindegyik máshogy gyógyul. Függ az ember korától, a seb helyétől, és még milliónyi másik dologtól.


Az itthoni környezetben történő első kötéscsere alkalmat adott rá, hogy megnézzem magam is, mi lett belőlem. Ági készített néhány fotót róla. És ekkor mindent megértettem: miért tartom olyan ferdén magam, miért fáj minden mozdulat. A puska alkatrész bementi sebe megvolt, a kulcscsontom alatt. A 3 cső nyílás is stimmel. De van egy kb. 15-20 centi hosszú varrat a jobb mellbimbómtól a hónom aljának a hátsó végéig. Na erre nem számítottam. Emiatt van olyan érzésem, mintha folyamatosan egy almát szorítanék a hónom alá, hogy ne essen ki. Az érintkezés, fájdalom enyhítése miatt felhúzom öntudatlanul a vállam, emiatt fáj és zsibbad a karom, a kezem, és kb. 10 percig bírok egy pozícióban maradni, aztán váltani kell. Az ápolónő szerint itt „nyitottak ki”, mint egy szardiniás dobozt, így fértek hozzá a sérült részekhez.
Szóval az a bizonyos dzseki azért lett olyan szűk, mert nem a "csak" varrás mentén szakadt.
De a műtét előtti képeket nézegetve egyre jobban elhiszem, hogy lehetett volna sokkal rosszabb sérülésem is.