Képzeld el, hogy életed párja balesetet
szenved.
Ott vagy a helyszínen, amikor történik, de valójában nem látod. Arra eszmélsz, hogy vérzik és jajveszékel és az agyadat elönti a pánik.
Orvost! orvost! Úristen! Mi történik?! Hívjanak mentőt! Úristeeen!
Vérzik, mindjárt elájul, mi a fene történt?
Nyugodj meg, lélegezz, ez nem történhet meg, nem lehet! Miért pont ő? Hol van már a mentő?
Valaki azonnal odaugrik, lefekteti a földre és nyugtatja. Közben mindenkit utasít, hogy hozzák az elsősegély táskát és tereljenek ki mindenkit. Rám szól, hogy ne nyúljak a sérülthöz. Beszél hozzá, Jaffa magánál van, lélegzik. Elkezdik levágni róla a pulóvert. Ez az utolsó momentum, amit látok, mert kizavarnak.
Leültetnek egy padra. Valaki más odajön hozzám. Nyugtatni próbál és elmagyarázni, mi történik éppen most.
Remegek mint a kocsonya a sokktól. Fel sem fogom, mi történt. Teljesen kétségbe vagyok esve. Oda jönnek, nyugtatnak. Hoznak vizet. Sokat kell inni.
Közben odajön valaki hozzám Jaffa véres órájával. "Ez vízálló?" - kérdezi. "Kicsit igen." - habogva válaszolom. Átadják leöblítve, a kocsikulccsal együtt.
Bekísérnek egy helyiségbe, ahol meleg van. Belép egy rendőrnő, közömbös arccal felveszi az adataimat és kérdezget. Nem tudok sokat mondani. Nem láttam a balesetet.
Felmelegszem. Ki akarok menni. El akarok vele menni a kórházba, a mentővel. Ne hagyjanak itt! Hiába minden érvelés, nem mehetek vele, emiatt (is) teljesen össze vagyok törve. Még mindig remegek. Tele van a hely rendőrökkel, mindenkit kihallgatnak sorban.
Jaffa már a mentőautóban van. Ott állok az autó mellett, de semmit nem hallok, semmit sem látok. Miért várnak még? Hova viszik? A mentőautó lassan elindul.
Nekem maradnom kell, kihallgatnak. Vagy csak azért tartanak vissza, mert totál ki vagyok borulva, nem tudom. Reszketve, magamba roskadva várom, hogy mi lesz. Megiszom vagy 1,5 liter folyadékot, megint felmelegszem az épületben. Ismét kikérdeznek, most egy másik rendőr.
Hol van a holmija? A ruhája? A cipője? A helyszín része, nem adhatják oda. A bakancsát és az övet sikerült megmenteni, később eljuttatják.
Az eset után kb. 2 óra múlva magamhoz térek annyira, hogy autóba üljek és elmenjek a kórházhoz. Vonakodva engednek el. Beütöm a navigációba és irány a kórház.
Azóta sem tudom, hogy voltam rá képes odavezetni. Az autóban végig saját magam nyugtattam.
Odaérek, és kiderítem, már műtik.
A kihalt épületben várok, csak nem olyan pöpec a váróterem és nincs ügyfélközpontú tájékoztatás, mint az amerikai filmekben. Órák telnek el, a bizonytalanság teljesen megbénít. Életem leglassabb 4 órája. A doki még mindig nem jött ki a műtőből. A tehetetlenség gúzsba köt. A kihalt váróterem visszhangozza a gondolataimat.
Most tudatosul, hogy ebéd óta nem ettem semmit. Próbálok 2 szem kekszet lenyomni a torkomon.
23:23 - Jaffát kitolják a liftből, még nem ébredt fel. Megszakad a szívem, ahogy ott fekszik!
"10-es". Ennyit mond az altató orvos, miközben lélegezteti. Sikerül megállítani egy percre, váltunk néhány szót. Viszik át a másik épületbe. Mennék utána, de beszélnem kell az orvossal.
Majdnem éjfél. Végre jön a doki. Megmutatja a fényképeket a telefonján a műtét előtt. Te jó ég! 3,5 órás műtét és mekkora szerencse, hogy nem lett még nagyobb baj!
Némi megkönnyebbülés után jönnek a gondolatok: hogyan tovább, és az agyam ezerrel pörög, pedig éjfél is elmúlt. Az izgatottság és a tenni akarás gondolataival valahogy hazavezetek. Még sokáig nem alszom el, pedig iszonyú kimerült vagyok. Bízom benne, hogy reggel felébredek, és kiderül, hogy csak álmodtam az egész szörnyűséget...
Ott vagy a helyszínen, amikor történik, de valójában nem látod. Arra eszmélsz, hogy vérzik és jajveszékel és az agyadat elönti a pánik.
Orvost! orvost! Úristen! Mi történik?! Hívjanak mentőt! Úristeeen!
Vérzik, mindjárt elájul, mi a fene történt?
Nyugodj meg, lélegezz, ez nem történhet meg, nem lehet! Miért pont ő? Hol van már a mentő?
Valaki azonnal odaugrik, lefekteti a földre és nyugtatja. Közben mindenkit utasít, hogy hozzák az elsősegély táskát és tereljenek ki mindenkit. Rám szól, hogy ne nyúljak a sérülthöz. Beszél hozzá, Jaffa magánál van, lélegzik. Elkezdik levágni róla a pulóvert. Ez az utolsó momentum, amit látok, mert kizavarnak.
Leültetnek egy padra. Valaki más odajön hozzám. Nyugtatni próbál és elmagyarázni, mi történik éppen most.
Remegek mint a kocsonya a sokktól. Fel sem fogom, mi történt. Teljesen kétségbe vagyok esve. Oda jönnek, nyugtatnak. Hoznak vizet. Sokat kell inni.
Közben odajön valaki hozzám Jaffa véres órájával. "Ez vízálló?" - kérdezi. "Kicsit igen." - habogva válaszolom. Átadják leöblítve, a kocsikulccsal együtt.
Bekísérnek egy helyiségbe, ahol meleg van. Belép egy rendőrnő, közömbös arccal felveszi az adataimat és kérdezget. Nem tudok sokat mondani. Nem láttam a balesetet.
Felmelegszem. Ki akarok menni. El akarok vele menni a kórházba, a mentővel. Ne hagyjanak itt! Hiába minden érvelés, nem mehetek vele, emiatt (is) teljesen össze vagyok törve. Még mindig remegek. Tele van a hely rendőrökkel, mindenkit kihallgatnak sorban.
Jaffa már a mentőautóban van. Ott állok az autó mellett, de semmit nem hallok, semmit sem látok. Miért várnak még? Hova viszik? A mentőautó lassan elindul.
Nekem maradnom kell, kihallgatnak. Vagy csak azért tartanak vissza, mert totál ki vagyok borulva, nem tudom. Reszketve, magamba roskadva várom, hogy mi lesz. Megiszom vagy 1,5 liter folyadékot, megint felmelegszem az épületben. Ismét kikérdeznek, most egy másik rendőr.
Hol van a holmija? A ruhája? A cipője? A helyszín része, nem adhatják oda. A bakancsát és az övet sikerült megmenteni, később eljuttatják.
Az eset után kb. 2 óra múlva magamhoz térek annyira, hogy autóba üljek és elmenjek a kórházhoz. Vonakodva engednek el. Beütöm a navigációba és irány a kórház.
Azóta sem tudom, hogy voltam rá képes odavezetni. Az autóban végig saját magam nyugtattam.
Odaérek, és kiderítem, már műtik.
A kihalt épületben várok, csak nem olyan pöpec a váróterem és nincs ügyfélközpontú tájékoztatás, mint az amerikai filmekben. Órák telnek el, a bizonytalanság teljesen megbénít. Életem leglassabb 4 órája. A doki még mindig nem jött ki a műtőből. A tehetetlenség gúzsba köt. A kihalt váróterem visszhangozza a gondolataimat.
Most tudatosul, hogy ebéd óta nem ettem semmit. Próbálok 2 szem kekszet lenyomni a torkomon.
23:23 - Jaffát kitolják a liftből, még nem ébredt fel. Megszakad a szívem, ahogy ott fekszik!
"10-es". Ennyit mond az altató orvos, miközben lélegezteti. Sikerül megállítani egy percre, váltunk néhány szót. Viszik át a másik épületbe. Mennék utána, de beszélnem kell az orvossal.
Majdnem éjfél. Végre jön a doki. Megmutatja a fényképeket a telefonján a műtét előtt. Te jó ég! 3,5 órás műtét és mekkora szerencse, hogy nem lett még nagyobb baj!
Némi megkönnyebbülés után jönnek a gondolatok: hogyan tovább, és az agyam ezerrel pörög, pedig éjfél is elmúlt. Az izgatottság és a tenni akarás gondolataival valahogy hazavezetek. Még sokáig nem alszom el, pedig iszonyú kimerült vagyok. Bízom benne, hogy reggel felébredek, és kiderül, hogy csak álmodtam az egész szörnyűséget...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése