-Aki feküdt már, vagy dolgozott intenzíven annak ez a rész uncsi lesz. nekem még nem volt "szerencsém", ezért leírom én hogy láttam. Biztos sok faszsagot írok, bocsi, informatikus vagyok.
-Aki a helyesírási hibákra jött vadászni, annak sok sikert, lesz bőven, mert továbbra is ágyban fekve, bal kézzel írok és/vagy diktálok a Google speech to textnek. De ígérem majd egyszer szépen kijavitok mindent 😛
-az orvosi szakkifejezések is biztos nagyon hibásak. Bocsi, ehhez sem értek, de nem is akarom megtanulni. A Vészhelyzet sorozat sem érdekelt sohasem.
Június 1, valamikor délelőtt. Egy szúnyog köröz a fülem mellett. Az a pofátlan fajta. Próbálom elhessegetni. Bal kezemben kanül, infúzió. Esélytelen. Jobb venamban is, ráadásul a jobb mellizmom helyén egy kb 30x30as ragasztás. Szóval azzal még annyira sem megy. Szerencsére megunta, elment máshová bosszantani valakit. Rajtam kívül még 5 áldozat van. Ők nincsenek maguknál, az ő vérüket könnyebb szívni.
Kezdek magamhoz térni.
Az intenzív osztályon vagyok. Rájöttem magamtól, de aztán látom van felirat is. Próbálom feltérképezni a helyzetet. Mellkasomon EKG elvezetesek. Ujjam végén valami csipesz. Vallambol egy, a tüdőmből két cső lóg ki. És lentebb még egy. A hátam mögött is valami kábel. Az orromban valami cső. Ja és persze szajmaszk.
Aztán elkezdődik 3 nap, ami bár 1 hónapnak tűnt, de alig emlékszem valamire. Úgy látszik, az agyam ezt úgy gondolta nem fontos, így nagyon gyorsan törölte.
Körülöttem mindenki más öreg, nagyon súlyos műtétek után. Majdnem mind lélegeztető gépen van, aki nincs, az sincs magánál. Remélem nem koronasok. Fogalmam sincs.
Hörögnek, szuszognak, horkolnak és mindenféle hangot adnak ki, nem értem, de a nővérek úgy tűnik igen, mert uvoltoznek veluk. Feszko van bennük rendesen, nem csodálom. Ez a szerencsétlen meg úgy sincs magánál, nem hallja, neki lehet mondani. Én viszont mindent hallok, figyelek, rögzítek. De nem tudatosan, hanem ott valahol mélyen.
Mindenki felett egy halom gép, minden villog és csipog. Óriási káosznak tűnik innen. Nem tudok mit csinálni, ezért tovább figyelek.
Ápolók jönnek, mennek, teszik a dolgukat, megállás nélkül. Néha hozzám is jönnek, cserélnek ezt-azt, kérdeznek, válaszolok.
Ahogy írtam, az emlékeim hihetetlen gyorsasággal kopnak. De az érzés megmaradt: Borzasztóan félek. Le sem tudom írni ezt a érzést. Ez most álom? Vagy valóság? Mi történik? Ha álom, akkor köszi, elég lesz belőle, fel akarok ébredni.
Jönnek emberek, akit csak lehet, megkerdezek, hogy mi a helyzet. Aki tud valamit, válaszol. Kezdem összerakni a részleteket. 3 órás műtét volt, sok bordám eltört elől, hátul szilánkosra. A tüdőm is sérült, ezért is nehéz a légzés. Jönnek a fájdalmak. Nyomják belém a cuccot, mindig kérdezem mit kapok, de hiába kapok választ, nem értem. Szóval figyelek. .
Aludnom kellene, de nem tudok. Nem merek. Nagyon fáradt vagyok, de amint kezdek elaludni vagy egy sziréna, egy üvöltözes, vagy a k@baszott Retro radio ébreszt fel. Ha pedig véletlenül egyik sem, akkor én magam riadok fel: nem szabad aludni, mert nem biztos, hogy felébredek. Halálfélelem. Kemény dolog ez. Én magamat fejben baszott erősnek gondoltam - eddig.
Pár hónappal ezelőtt kiborult egy teli pohár vörös bor a zsír új kárpitos konyhaszékre. Telibe, az egész, mind egy cseppig. Egyetlen szó, káromkodás nélkül nekiláttam feltakaritani. Fél óráig csináltam, egyetlen szó nélkül. Ági, szegény azóta is emlegeti. Szóval Jaffa, a kő kemény, rendíthetetlen nem mer elaludni, mert fél, hogy meg fog halni. És nem bízik senkiben és semmiben sem.
Tányér zsonglőr. Szerintem ez mutatja ezt az intenzív osztályt a legjobban. A tanyerokat kicsit meg kell pörgetni, aztán rohanni a másikhoz, harmadikhoz, nehogy leessen valamelyik. Etetés, itatas, gyógyszer, mérés, csere, mosdatas stb. Non-stop, megállás nélkül. És én vagyok az egyetlen tányér, ami egy pörgetessel viszonylag sokáig pörög - látszólag. De a tányér belülről óriási traumán megy át. Sírni nem merek. Miért is sirnek, hiszen élek, örüljek neki. Ezért kussban, magamban próbálok valami pozitívra gondolni. De nem megy.
Úgy vártam a reggeleket, mint a messiást. olyankor mindig jött a delegáció, a vizit és legalább pár percre kaptam egy kis figyelmet. megkérdeztem az orvost, hogy mi van velem, mi a helyzet. mindig mondtak valamit, én ezt elhittem, picit megnyugodtam és aztán figyeltem tovább hogy mi történik az osztályon.
De a napközbeni pörgés gyorsan elmúlik, jön az esti műszak és megint kezdődik a para: jön az alvási idő. már körülbelül három napja nem aludtam szart se, legalábbis nem emlékszem rá, hogy aludtam volna. Tudtam, hogy aludnom kellene, de nem merek.
Talán szerdán - nem emlékszem - egy nagyon kedves nővér volt ügyeletben. ő 24 órás ügyeletben volt. megkérdeztem, hogy jól értem, 24 órát dolgozik ezen a szörnyű helyen megállás nélkül? mondta igen, ő külsős, neki lehet 24 órát dolgoznia, aki alkalmazott, annak "csak" 12t lehet. Neki jobb ez a 24ora, így több a szabadideje. kicsit beszélgettem vele. felfoghatatlan számomra hogy ezt hogyan lehet bírni. pörgeti a tányérokat folyamatosan. mindenkihez van egy jó szava. A többiek is nagyon profik és rendesek voltak. Kicsit kiabáltak, dehát biztos a nagyothalló öregek miatt.
Az utolsó éjszaka, amit az intenziven töltöttem volt a legdurvább. Fogalmam sem volt mióta nem aludtam, de régóta. A 24-oras hölgy (sajnos a nevére nem emlékszem) kb a 20. óráját nyomta. Két akció között odahivtam és elsirtam magam neki, hogy félek elaludni, segítsen. Kicsit megállt mellettem és magyarázta, hogy itt bármi lenne velem a műszerek azonnal jeleznek, ne izguljak. De én azt láttam, hogy a műszerek folyamatosan szirenaznak, de ők akár percekig oda se mennek. Nem értem, hogy működik. Mindenesetre megígérte, hogy amint lehet, az ügyeletes orvossal kiirat nekem egy nyugtatót. Onnantól minden mozdulatát lestem neki és a dokinak.
Egy brutál, 8 órás műtéten átesett bácsit próbáltak összerakni, összes villany égve, szól a retró rádió, valami nagy baj van, mert emberek jönnek, mennek nagy táskákkal. Fogalmam sem volt mennyi idő telt el, nekem napoknak tűntek, de lehet hogy percek voltak. Aztán láttam, hogy valami történik velem kapcsolatban, mert rám néznek. És kaptam egy szem valamit. Bekaptam, és vártam a hatást. Jött is gyorsan. A testem teljesen elengedte magát, nem bírtam mozdítani semmit, de az agyam továbbra is pörgött. Aztán egyszer csak filmszakadas, és reggel lett. Ahogy utólag osszeraktam, kb 3 órát aludtam. De sokkal jobban lettem. Aztán jött a jó hír, hogy visznek tovább, már nem kell az intenzív, oda én túl jó állapotban vagyok.
Biztos, hogyha ezt egy szakmabeli olvassa, kinevet. Vagy aki ennél sokkal durvább sérülésen esett át, az is. De én végig magamnál voltam és az én reál agyamnak ez kész téboly, káosz, zűrzavar. És a halálfélelem az nem.olyan dolog, hogy "Gondolj valami másra"
Egyébként a legtöbb nővér, akivel beszéltem azt mondta, hogy ezt tiszta aggyal végignézni biztos sokkoló lehet és nagyon sajnálnak.
Én így éltem meg ezt a 3 napot.
Mindesetre mindenki nagyon profi és lelkes volt az osztályon, ezúton is köszönöm nekik, amit tettek értem, és tesznek a nap 24 órájában. Néha akkor is, ha teljesen reménytelen.
Ja, még egy kis szakmai így a végére: kérdeztem valamely nővért, hogy miért rohangálnak mindig oda az asztalhoz, valamit csinálnak, aztán mennek tovább. Azt mondta, mindent felírnak. Pl azt is, mennyi vizet iszok meg és mennyi jön ki a 4. csőből. Adattarhaz. Legalább ezt értettem. 😅
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése